Dédanyámnak

Lehamuzol.Sárga szemekkel nézel föl,
 arcod sűrű ráncokba tört már,
 mint a vak írás,
 letapogathatóvá válnak rajta a hosszú évek ,
melyeket belénk öltél.

Nincs mosoly ív, csak lassan
kormozódó szájpadlásod,
ásítasz és közben fellelhető
az apró tört fehér gyöngyök hiánya,
nyakadból, ínyedből.

Sorvadsz,
már derékig a földben,
én még úgy megkapaszkodnék benned,
visszahoznék mindenkit, vagy
mennék én is veled.

 Megremeg a mimikád a repedéseken át,
mint amikor halkan köszöntél el,
átkísértél az úton, koptattam a járda belső oldalát,
kolibri szívdobbanásnyi élet, maradj,
még nem kísérlek át.

Majd holnap..

Talán majd holnap, ez egyfajta év eleji nyüglődés. Az ember átteszi a fontos dolgokat más korra , máshova.Majd szépen felejtünk, pénteken már be akarunk baszni , szombaton be is baszunk , vasárnap pedig fekszünk nézzük a plafont és arra gondolunk ...... hogy majd holnap.
Pedig csak a ma van , nem volt tegnap , soha nem lesz holnap  legalábbis nem lehetünk benne teljesen biztosak. Ma kéne tenni valamit nemde?
Talán majd holnap.

Látható

Zebracsíkokon hasalni igazán biztosságérzet
ahogy mély levegővel magába szív a város
Innen látni csak az autók alá
látni a csatornákból felszálló meleget
az apró lábnyomokat, egy kis gyermek
cipőt köt, kerekek gördülnek a járdán
Rajtam szépen áznak át a rétegek,
s hideg érinti  a testet, finoman
majd egyre áthatóbban
magamba szívom a várost

Újraindulunk nem csak csak versben , csilláut...... nem lesz kedves naplóm címkézte bejegyzés HélóKitty matricákkal, vagy tükörbencsücsörítős kamuidézetes képekkel :( sajnálom!

Utoljára

Mint húrok, úgy remegnek a pilláim
És felrázza a gyomrom a kilométerperóra,
Száraz a torkom,. túl három villányin,
Bűntudat, hogy a Badacsony hasal mégis a tóra,
Utolsó nap, füstös műanyag illat,
Félig lecsukott szemmel a lámpák,
Suhanunk, fényük halványul,
Tudom , hogy a pirkadatot későbbre várták,
Mi csak koccintunk az elmúlt hónapra,
Kórlapra volt írva hogy belelázadtunk,
S ki izzadtuk láblógatva a mólón,
A Balaton is csak egy folt maradt ,
Bőrönd alján egy olcsó pólón,
Még megállunk a kilátónál magasan,
Csak harapjuk a szelet, ez szerelem
Hisz' a túlpart fényei mint apró ledek,
Utoljára megmelengetik a szívemet.

Neked

Fontos vagyok a mának, bár nem érzékelteted velem,

Úgy ennék valami kevésbé édeset, hogy a jövőnek is fontos legyek,

Van értelme ennek?
Emlékszem , sikamlós barna szemekkel mondtad nekem a konyhában,

hogy menjek el.

Nem mertem, csak összepakoltam. Nem volt buszjegyre pénzem.

És a sodort cigarettámba is már csak egy kevés dohány jutott.

Messze futottam volna, de mégis hiányzott az a sok kéznyom a falakon,

Mikor részegen mentem haza.., meg kellett támaszkodnom.

Te sohasem nyújtottad ezt nekem , nem gondolkoztál az élet értelmén.

Bánatosan keltél fel minden hétfőn, hagytál egy csésze kávéra valót a pulton,

És felhívtál, hogy el ne késsek. Pedig mindig elkéstem , utáltam ugyanazokat az embereket,

ugyan azzal a bamba életunt fejjel a buszon,...Utáltam hogy azt hittem több vagyok.

Nálunk fertőz a boldogtalanság, olyan örökletes mint egy betegség,

Úgy szeretnék egyszer alternatíva lenni, legfőképpen a tiéd.

Barátomnak

Napok óta nem enyhült a fejfájásom,
Próbáltam nem rá gondolni,
Sem magamra, nem úgy mint a legjobb barátom,
aki saját magára gondol maszturbáció közben,
és a szemére csúszik a hajpántja,
csak egyre jobban fáj, akárhányszor magas lónyerítés hallatszik,
és fájnak a vasárnap reggelek is amikor a a hangyaboly megindul,
valami hitért a templomba, én nem hiszek az orvosságokban,
nem aludtam négy teljes napja mert folyamatosan rá gondolok,
és arra a parfümre amit már három hónapja csikarja az orromat.
ez valamiféle allergiás reakció lehet,
belülről viszketek, a hidegrázás már nem módi, pedig úgy elmennék már innen,
befejezném a verseimet, gyógyszert szednék mielőtt elalszok,
elmondanám hogy a hajpánt sem módi már,
elmennék hitért vasárnap a templomba.