Mindig is sokat stoppoltam,
Új emberek miatt,
Mindig is haza akartam jutni,
A régi emberek miatt,
Kinyújtott kézzel álltam,
Felfelé mutató hüvelykujjal,
Nappal a fényvisszaverődés,
Éjjel a reflektor volt a megnyugvás,
De soha nem mozdultam el,
Csak néztem, ahogy a szemközti tavon,
A szél gerjesztette hullámok felforralják a vizet,
S az aszfalt hője megtáncoltatja a nádat,
Füstöltem tovább az árok szélén,
És fektetett nyolcast rajzoltam téglával,
Mert nem láttam egészen a végét…..
Senki nem akart elvinni otthonról.
