Dédanyámnak

Lehamuzol.Sárga szemekkel nézel föl,
 arcod sűrű ráncokba tört már,
 mint a vak írás,
 letapogathatóvá válnak rajta a hosszú évek ,
melyeket belénk öltél.

Nincs mosoly ív, csak lassan
kormozódó szájpadlásod,
ásítasz és közben fellelhető
az apró tört fehér gyöngyök hiánya,
nyakadból, ínyedből.

Sorvadsz,
már derékig a földben,
én még úgy megkapaszkodnék benned,
visszahoznék mindenkit, vagy
mennék én is veled.

 Megremeg a mimikád a repedéseken át,
mint amikor halkan köszöntél el,
átkísértél az úton, koptattam a járda belső oldalát,
kolibri szívdobbanásnyi élet, maradj,
még nem kísérlek át.

Majd holnap..

Talán majd holnap, ez egyfajta év eleji nyüglődés. Az ember átteszi a fontos dolgokat más korra , máshova.Majd szépen felejtünk, pénteken már be akarunk baszni , szombaton be is baszunk , vasárnap pedig fekszünk nézzük a plafont és arra gondolunk ...... hogy majd holnap.
Pedig csak a ma van , nem volt tegnap , soha nem lesz holnap  legalábbis nem lehetünk benne teljesen biztosak. Ma kéne tenni valamit nemde?
Talán majd holnap.

Látható

Zebracsíkokon hasalni igazán biztosságérzet
ahogy mély levegővel magába szív a város
Innen látni csak az autók alá
látni a csatornákból felszálló meleget
az apró lábnyomokat, egy kis gyermek
cipőt köt, kerekek gördülnek a járdán
Rajtam szépen áznak át a rétegek,
s hideg érinti  a testet, finoman
majd egyre áthatóbban
magamba szívom a várost

Újraindulunk nem csak csak versben , csilláut...... nem lesz kedves naplóm címkézte bejegyzés HélóKitty matricákkal, vagy tükörbencsücsörítős kamuidézetes képekkel :( sajnálom!