Dédanyámnak

Lehamuzol.Sárga szemekkel nézel föl,
 arcod sűrű ráncokba tört már,
 mint a vak írás,
 letapogathatóvá válnak rajta a hosszú évek ,
melyeket belénk öltél.

Nincs mosoly ív, csak lassan
kormozódó szájpadlásod,
ásítasz és közben fellelhető
az apró tört fehér gyöngyök hiánya,
nyakadból, ínyedből.

Sorvadsz,
már derékig a földben,
én még úgy megkapaszkodnék benned,
visszahoznék mindenkit, vagy
mennék én is veled.

 Megremeg a mimikád a repedéseken át,
mint amikor halkan köszöntél el,
átkísértél az úton, koptattam a járda belső oldalát,
kolibri szívdobbanásnyi élet, maradj,
még nem kísérlek át.